A bűvös piros szív

Láttam, ahogy hirtelen megáll, és visszanéz a nagy piros szívre, majd odalép, és belebámul a rácson keresztül a rengeteg színes kupakba.

A nő, akit a város egyik bolondjának tartottak. Mindenki ismerte, és inkább kikerülte. Látták, ahogy felnő, ahogy az egyre szaporodó apróságait cibálta fel alá az utcákon, közben mindig beszélt, reklamált, kiabált valakivel. Szőke rövidre nyírt, göndör hajáról, vad tekintetéről, kissé görnyedt tartásáról, ahogy a babakocsit tolta maga előtt, már messziről be lehet azonosítani.

Én az út másik oldaláról figyeltem, mit csinál. Tekintete a kupakokról a nagy szív mellé letett papírtáskára, (ami szintén tele volt kupakkal )vetődött. Belenézett, elmosolyodott, majd hirtelen elhatározással kivett belőle egyet és a rácson át megpróbálta bedobni a többi közé. De hiába nyomkodta, nem sikerült, mert a rács szűkre volt szabva. Ekkor egy járókelő, aki nyilván nem ismerte, megszólította és megmutatta neki, hogy a szív oldalán van a rés, ahol be lehet dobni. Meglepődött. Nem volt hozzá szokva, hogy szépen szólnak hozzá. Csak hümmögött, bólogatott, és amikor a járókelő tovább ment, odavitte a papírzacskót a réshez, és lassan, odafigyelve, egyesével elkezdte bedobálni a kupakokat. Arcán újra megjelent a mosoly, de egészen másféle.

És akkor én már nem a gyerekeit cibáló, bolond nőt láttam többé, hanem azt a gyermeket, ami mindannyiunkban benne van, és alig várja, hogy néhanapján előjöhessen belőlünk. Azt a gyermeki ént, ami mindig tiszta, ártatlan, játékos és szeretetteljes.

2021-02-28T12:11:55+00:00