Míg a halál el nem választ…( Cecília barátnőm emlékére)

 

Megcsörren a telefon. Lányom veszi fel, mivel épp vezetek. Igen, mondja. Sietünk. Már csak 450 km.  Jó. Persze, azért vigyázunk. Szia. És kinyomja.

Egymásra nézünk. Automatikusan megnyomom a gázt. Már félúton vagyunk! Tarts ki, kérlek! Aztán hirtelen felvillan bennem a felismerés. Nem lehetek ilyen önző! Ha eljön az idő, csak menjél nyugodtan, ne várj rám, barátnőm. Motyogom könnyes szemmel. De mégis abban reménykedem, hogy időben odaérünk.

Szomorú út ez. Gondolataimba merülve egyre csak nyomom a gázt. Réka időnként figyelmeztet, hogy túl gyorsan megyek. Nyugi, anya, te is tudod, hogy megvár.

A barátnőm, Cecília, már több mint három éve harcolt az életéért. Ahogy ő mondta, mindent megtett a gyógyulás érdekében. Óriási Istenhite volt.  Természetgyógyász, alternatív gyógyítás, gyógynövények, vegetáriánus étrend, sport. Még a gondolkodását is próbálta megváltoztatni, és még azokra a szörnyű kemókra is elment, pedig sokan mondták, milyen káros a szervezetre. De az onkológus csak hajtogatta, hogy ez a megoldás. A kemó nem segített. A múlt év végén, amikor beszélgettünk, megkérdeztem tőle: Cecília, ha úgy alakul, el tudsz-e menni? Fel vagy-e készülve, hogy hazatérj?  Egy darabig csöndben volt, aztán egészen egyszerű választ adott: Legyen meg az Isten akarata. Hát ilyen volt ő. Aztán az állapota romlani kezdett, egyik műtét a másik után, amiből legyengült immunrendszere és az áttétek miatt már nem sikerült a testnek felépülnie. Pedig milyen nagy harcos volt!

Gondolataimat lányom hangja szakítja félbe. Anya, álljunk meg egy kicsit. Rendben. Megállunk. Kell egy kis szünet. Hisz az út kb. 10 óra.  Körülbelül egy éve ingázok Svájc és Komárom között. Többször levezettem már, de ez most igencsak gyötrelmes. Kipötyögtetem Cecília lányának számát. Megbeszéljük, hogy a kórházban van egész éjjel, amikor odaérünk, hívjunk, beenged minket.

Szinte számoljuk a kilométereket, nézzük az órát. Izgalommal vegyes félelem ural minket. Este negyed tizenegy. Végre Komárom.

Egyenesen a kórházba rohanunk. Bella kutyánk nem érti, miért nem megyünk azonnal haza. Nincs idő hazavinni. De megérzi a helyzet súlyosságát. Türelmesen ül az autóban.

Legyetek üdvözölve, susog elhaló, alig hallható hangon. Pár szó, mondat. Cecília, látod már a fényutat? Látom! Nem félsz, ugye? Nem félek! Figyelj, ha látod, akkor, amikor itt az idő, csak ugorj rá, mint a szörfösök a hullámra. És menj! Alig láthatóan jelez, hogy fel van készülve. Figyelj, ha átérsz, és otthon vagy, jelezz, hogy minden rendben. De nehogy a frászt hozd ránk! Oké? Mondom hirtelen tréfásan, mire mindannyian elnevetjük magunkat. Ezzel kicsit megtörik a jég, a bennünk lévő feszültség, mert a humor sok mindenen átsegít. Aztán annyit mondj, agyő, barátom, agyő, majd otthon találkozunk! Még egy utolsó ölelés. Agyő, mondja elhaló hangon…

Cecília másnap elment. Sikerült kilépnie meggyötört testéből. Sikerült hazamennie a fénybe, a lélekhazába, ahol már nagy szeretettel várták. Eszembe jutottak nagyanyám szavai, aki egész életében emlegette korán meghalt szerelmét: de hisz nem váltunk el, csak te előre mentél.

Most mi is így vagyunk. Majd újra találkozunk, és jókat beszélgetünk. Mert tudom, hogy a barátságok is az égben köttetnek. Ez egy állapot, amin nem változtat tér és idő.

Agyő, Cecília!

 

2019-04-04T11:10:13+00:00
error: Content is protected !!