Ha elhagysz, öngyilkos leszek!

Kedves Emese Anabel!

Teljesen kétségbe vagyok esve. Egyszerűen nem tudom, mit tegyek.

Úgy két évvel ezelőttig minden rendben volt a házasságommal. Igaz gyermekünk nem született az együttélésünk 10 éve alatt, de mi jól meg voltunk, szerettük egymást. Legalábbis én naivan ezt hittem.

Aztán egy nap bekövetkezett, amitől minden szerető szív retteg. Férjem elém állt és közölte, már nem szeret, van valakije és el akar válni.

Én csak álltam bambán, nem fogtam fel szavait. Azt hittem ez valami próba, vagy egy ostoba vicc. De sajnos nem az volt. Nyomatékosan kijelentette, hogy elköltözik. Erre én kétségbeesve belé kapaszkodtam, és elkezdtem zokogni, hogy ne hagyjon el. Mi lesz az életünkkel, a többi álmunkkal? Haladékot kértem, hátha még meg tudjuk beszélni, és ez csak egy pillanatnyi kaland az életében.

Látta rajtam, hogy kiborultam, így egyelőre nem költözött el, de szinte sose volt otthon. Sokszor az éjszakákat is egyedül töltöttem.

Így teltek a hónapok, és én azt reméltem, visszatér hozzám. Aztán úgy fél év múlva újra előhozakodott vele. Szeretne elválni, mert már mást szeret. Én hisztérikusan közöltem, hogy nem válok. Egyszerűen nem tudtam megbarátkozni a gondolattal, hogy a szeretett férjem már más ágyában alszik, mással ossza meg gondolatait, terveit. Nem, nem és nem, üvöltöttem a szemébe, nem engedlek el, akkor inkább meghalok. Szánalmas vagy, szólt hűvösen. Tudom, hogy nem mernéd megtenni. Mondta és elviharzott.

Én meg ott álltam teljesen összetörve, és csak az utolsó szavai visszhangzottak fülembe. Nem merném megtenni???  De igen, megteszem te nyomorult hűtlen alak. Megkeserülöd, hogy elhagytál!

Szinte önkívületi állapotban berohantam a hálószobába és az összes altatót, ami az üvegcsében

volt, lenyeltem. Inkább meghalok, minthogy nélküle éljek.

 A kórházban tértem magamhoz.

Az, hogy mégis élek, abszurd módon a férjemnek köszönhetem. Mert valamit otthon felejtett és visszajött érte. Ő hívta a ki a mentőket, akik azonnal intézkedtek. Csak egy hajszálon múlt, hogy sikerült. Most így visszagondolva eléggé szégyenlem magam a történtek miatt.

A férjem egyelőre velem maradt. Fél, hogy újra megteszem. A régi kapcsolatunk nem állt helyre, és szerintem már nem is fog. Ha teheti nincs otthon. Nem mondja de tudom, hogy a másik nővel van, és amikor hazajön és rám néz, csak a szánalmat látom a szemében. Tudja milyen borzasztó, amikor valaki sajnálatból van a másikkal? Ha otthon van, látom, hogy szomorú, de már nem szól. Alig kommunikálunk, ő már nem az, akit annak idején szerettem. Mit tegyek? Életben maradtam, ő is otthon van, de vajon van-e így értelme az egésznek?

 Reni

 

 Kedves Reni!

Köszönöm a bizalmat, hisz erről tényleg nagyon nehéz beszélni, kitárulkozni. Gondolom igencsak mardoshatja a lelkiismeret-furdalás, ha segítségért fordult. Nagy bátorság kell ehhez.

Engedje meg, hogy utolsó mondatával kezdjem. Igaza van, ennek az egésznek már régen nincs értelme. Egyedül amit tehet, hogy elfogadja végre ezt a helyzetet és szeretettel elengedi férjét.

Tudom ezek nagy szavak, és nehéz megtenni.

Hisz elindultak ketten együtt nagy tervekkel, álmokkal. De időközben, ahogy mentek az évek, valami megváltozott. Lehet másképp kezdtek el gondolkozni, és lassan olyan utakra léptek, amelyet már nem együtt, kézen fogva tettek meg, hanem külön-külön. A legtöbb párkapcsolat úgymond „tanulókapcsolat”, ami arról szól, hogy a felek bizonyos dolgokat az együttélés alatt megtanulnak egymástól. Például az önállóság, türelem, együttérzés, vállalni a felelősséget, önfeláldozás, elfogadás, elengedés stb. Bármilyen hihetetlen, a házaspárok, élettársak java része ilyen kapcsolatban él. És amikor a párkapcsolatok által már mindent megtanult, ( amit persze nem tudatosan tesznek), csak azután válik méltóvá a lélek arra, hogy „jutalom kapcsolatot” kapjon, ahol már nincsenek hatalmi harcok, játszmák, Önnek ez a mostani kapcsolata egy „tanuló-kapcsolat” volt.

Amikor a két fél elkezd külön utakon járni, az az első jele annak, hogy már nincs mit egymástól megtanulniuk, és utuk már nem együtt halad tovább. Ilyenkor jobb elengedni a másikat. Sokan azt gondolják, hogy ez kudarc, tönkre ment az életük, mert a másik becsapta, elhagyta. Így is fel lehet fogni. De van egy másik felfogás is. Ha már nem megy együtt, -márpedig Önöknél ez nyilvánvaló, mert valamiért belépett az a harmadik-, akkor meg kell adni a lehetőséget mind magának mind a másik félnek, hogy egy új utat járjon, új tapasztalatokra tegyen szert, új életet kezdjen. Higgye el, vannak helyzetek az életben, amit jobb, ha elfogadunk. Természetesen szabad akaratunknál fogva megtehetjük, hogy fejünket a homokba dugva nem fogadjuk el, és görcsösen kapaszkodunk a múlthoz, vagy egy illúzióba, magunkhoz láncolva a másikat, de akkor bizony számolni kell bizonyos következményekkel. Idővel Ön elhervad, mint egy virág, mert férje már lelkileg nem Önhöz tartozik. Mással van meg ez a közössége, akivel nem vállalhatja fel nyíltan kapcsolatát, mivel nős férfi. És ha így marad, és nem engedi el, akkor mind a ketten belebetegszenek. Jönnek majd a testi betegségek is sorban, mint a szív, vese, petefészek, méh, prosztata, húgyhólyag, gyomor megbetegedései.

Itt most az a kérdés, megéri-e ez Önnek. Vagy mélyen magába néz, elfogadja ezt a helyzetet, és szépen szeretettel elengedi őt. Ha ezt sikerül megtennie, önmagának is megadja azt a lehetőséget, hogy idővel, feldolgozva a történteket egy másik társra leljen, aki épp Önre vár, és arra, hogy egymást megtapasztalva kéz a kézben menjenek szépen előre.

Üljenek hát le férjével, és beszéljék meg végre sérelmeiket, kommunikáljanak egymással! Ön biztosítsa férjét arról, hogy nyugodtan elmehet, elengedi, nem fog többet ilyen őrültséget elkövetni. Hisz ezt nem is Ön, hanem a sértett egója tette. Az öngyilkosság sehová sem vezet, sőt! Az univerzumi törvények szempontjából aki öngyilkosságot követ el, az felelősségre van vonva, és egy következő inkarnáció( leszületés) során mindezeket a feldolgozatlan dolgokat újra meg kell tapasztalnia. Tehát fölösleges öngyilkosságot elkövetni, mert a megoldandó feladatok alól nem tudunk kibújni.

Emese Anabel

 

megj.:

Levélváltásunk és  személyes találkozásunk után fél évvel megint jelentkezett Reni. Jó hírei voltak. Sikerült elengednie férjét és végre lezárni a házasságát.  Most – mint újra szabad ember- régi vágyait szeretné megvalósítani, amelyekben, úgy érzi élete végre értelmet nyer. Szereti a kertet , a virágokat. Szülei után maradt örökségből vett egy kis házat nagy kerttel. Végre nem a panelben kell ücsörögnie, unatkoznia, hanem hódolhat régi hobbijának, a virágoknak. Bizakodóan tekint előre, és úgy érzi, ez által új értelmet nyer élete. Talán egyszer önmagamat is megszeretem, mint ezeket a virágokat. Mondta mosolyogva, mikor elbúcsúztunk egymástól. Szívből kívánom neki!

 

2017-08-18T14:57:31+00:00
error: Content is protected !!