Engedj már végre el, anya!

Kedves Emese Anabel!

Gábor vagyok. Azért írok, mert az anyámmal való viszony tarthatatlan. Nálunk nem az a gond, hogy rosszban lennénk. Épp ellenkezőleg! Anyám majomszeretetével teljesen összenyom, nem hagy lélegezni, nem enged élni. Már 32 éves múltam az idén, de még mindig naponta ellenőriz. Azelőtt, míg otthon laktam, akkor ezt annyira nem vettem észre, sőt jól esett a gondoskodása. De ahogy telt az idő, rájöttem, hogy ez nem normális dolog, Két évvel ezelőtt aztán elköltöztem, gondolván, hátha megoldódik a helyzet, hátha anyám rájön, hogy bizony, felnőtt lettem. Szüleim házassága nem a legjobb, van még egy lánytestvérem, rég férjhez ment. Ővele is ezt csinálta, de testvéremnek sikerült erről leszoktatnia. Én, amikor csak tehetem, elutazok, hobbim a fényképezés, sokszor hetekig nem vagyok otthon. Eleinte sírdogált, hogy minek megyek el, minek nekem máshová utazgatni, hát nem jó itthon lenni? Bevallom, taktikából nem viszek magammal telefont, vagy ki van kapcsolva, és inkább az interneten adok hírt magamról. Nemrég tértem haza egy egyéves külföldi munka után, és azt hittem anyám végre megérti, hogy felnőtt vagyok . De most, hogy pár hónapja megint otthon vagyok, minden kezdődött elölről. Mindennap többször hív, ebédet főz, ha visszautasítom, megsértődik, mindenféle feladatokkal lát el, minden lépésemről tudni akar. Olyan, mintha ő akarná az életemet élni. Addig nem hagy békén, amíg el nem mondom, hová megyek másnap, és ha városon kívülre utazom, este mikor hazaértem mindig fel kell csörgetnem. Ha elfelejtem, szemrehányó hangsúllyal ő hív fel. Ez annyira idegesít, hogy nem tudok ellazulni, és bizony az udvarlás is nehezen megy, Volt pár barátnőm, de anyámnak senki se volt jó, és előbb – utóbb mindig elérte, hogy a kapcsolatunk tönkre menjen.. Most megint van barátnőm, de már el sem merem mondani, Titkolom. Képzelje, a mai napig Gáborkának hív, és ezen már mindenki röhög, mert majdnem két méter magas vagyok. Sokszor van különböző helyeken fényképkiállitásom, amely megnyitóján  beszámolót  is szoktam tartani.  Ezekre  anyám mindig jön velem. Ebben nincs is semmi rossz, csakhogy anyám nem akar a nézők, érdeklődők között ülni, ragaszkodik hozzá, hogy mellettem üljön, elől, amikor az előadást tartom. Sőt a legutóbbi esetben halkan még bele is magyarázott a szövegembe, susogott nekem, fejét csóválta, hogy ezt így vagy úgy kéne elmondanom, és ne erről beszéljek, hanem szerinte arról. Épp akkor újságírók is jelen voltak, és borzasztóan ciki volt, ahogy anyám belebeszélt az interjúmba.  Furcsán néztek rám az emberek, és akkor eldöntöttem, hogy tanácsot kérek. Szóval, nem tudom mit csináljak anyámmal. Szeretem őt, és nem akarom megbántani, de az én életem az én életem.

Gábor

 

Kedves Gábor!

A nőben alapjáraton meg van három olyan tulajdonság, ami az anyaság idején előtérbe kerül.

A befogadás, a táplálás és az elengedés képessége. Amikor egy nőből anya lesz, teljesen megváltozik, és ezek a tulajdonságok felszínre kellene, hogy kerüljenek. Ezért van az, hogy egy anya zsigerből érzi, mit kell tennie egy kisbabával, hogyan kell megfogni, hogyan kell szoptatni, azaz táplálni, és normális esetben , amikor itt van az ideje, hogyan kell elengedni. De az anyává válás pillanatában egy másik tulajdonság is jelentkezik, mégpedig az aggódás. Ezért alszik az anyák többsége éberen, és riad fel minden kis szusszanásra, mozgásra. Félti gyermekét, akit szíve alatt hordott, nehogy baja legyen, mindentől óvni-védeni szeretné. Ahogy telik az idő és növekszik a gyermek, az anya, amit tud átad, megtanít, nevel. Ki így, ki úgy. Az a helyzet, hogy az igazi nevelés nem szavakkal történik. A szülő maga a példa, az élete, a cselekedetei, ahogy reagál bizonyos életeseményekre, hogyan tud szeretni, megbocsájtani, bocsánatot kérni. Ez a mérvadó. Sok esetben a gyermek azt mondja: olyan szeretnék lenni, mint az anyám, mint az apám. De az ellenkezője is szép számmal előfordul: Egyáltalán nem akarok olyan lenni.

Sajnos az Ön esete nem egyedi. Vannak szülők, akik már – már majomszeretetettel rajongják körbe, és nem tudják elengedni felnőtté vált gyermekeiket. Főleg a fiús anyukákra jellemző, hogy nem akarják tudatosítani, hogy kicsi fiuk férfi lett, és más nő jelenti már számára a biztonságot.Sok szülő gondolja úgy, hogy rendelkezhet a gyermeke élete felett, és felnőtt kora ellenére még mindig igényt tarthat rá. Pedig az elengedés borzasztóan fontos. Mert annak a fiatal felnőttnek is ki kell lépnie az életbe, mint ahogy annak idején ők tették. Nem kell és nem is szabad mindentől megvédenie, dirigálni, mert akkor hogyan tapasztalná meg az életet? A szülők java része egyáltalán nincs tisztában azzal, -senki sem mondta nekik- hogy a gyermek választja ki a szüleit, és nem fordítva!, és a gyermek valójában vendég a háznál. Ha a szülő megakadályozza őt abban, hogy az útját járja, akkor ennek sosincs jó vége. Sérül a gyermek, a szülő meg belebetegszik az elengedési problémáiba. Ha a szülő bölcsen “nevelt” , akkor sosem veszíti el a gyermekét.

Kedves Gábor, nagyon jó ötlet volt külön költözni, mert ez az az élethelyzet, amit Önnek kell megoldania. Nem tudom mennyit beszélgetnek erről a témáról, de mindenképpen tisztázni kell, hogy szereti őt, de már felnőtt, engedje az útját járnia. Ne szóljon bele lépten- nyomon a dolgaiba, és ne ellenőrizgesse, és főleg, ne tartson igényt a szabadidejére. Természetesen hétvégenként meglátogatják, együtt ebédelhetnek, és az előadásaira is persze elmehet, de csak akkor, ha a nézők közé ül majd le.
Gondolom esetleg fél attól, hogy édesanyja  sírni fog, kezét tördeli, megsértődik, lelkileg zsarolni próbálja majd. Azt Önnek kell tudnia, hogyan , miként tud vele beszélni. Ne hagyja magát befolyásolni holmi hisztériától ( az ilyen szülők hajlamosak erre-ez is lelki terrornak minősül) ! Saját érdekében tegye meg a lépéseket! Méghozzá sürgősen! Mert egy nő sem viseli el, ha barátja anyukája “nagyon aktív” a háttérben. Márpedig a leírtak alapján van barátnője, akivel jó esetben párkapcsolatot is ki tudnak majd alakítani.
Tehát legyen szeretetteljes, de határozott!. Ha édesanyja bölcs asszony, akkor megérti majd, és képes lesz a kellő távolságba hátra lépni. Ha pedig elragadják az érzelmei, és megbántódik, megsértődik, az az ő problémája. Ez van. Majd megbékül. Ne féljen, és ne feledje, az idő mindent megold.

 

Üdvözlettel, Emese Anabel

2017-08-14T15:04:51+00:00
error: Content is protected !!